A cica a haztetorol kisse zavart kerdo tekintettel nezett ram mikozben a teasbogremet mosogattam, mintha ezt kerdezte volna: te mit keresel itt, ebben a letidoben, mit is csinalsz itt tulajdonkeppen? Ugy tunt nem akarja elhinni, hogy itt lat, tobbszor is visszanezett, hogy ellenorizze. Aztan elment.

De elultette a bogarat a fulembe. Nem latok ra semmi meggyozo indokot, hogy miert pont ebben a letidoben letezem. Miert pont ilyen szabalyoknak engedelmeskedve, mint ter es ido. Kivaltkeppen pedig, mert van testem, miert vagyok anyag, ez a suru kezelhetetlen massza, miert nem vagyok inkabb gondolat vagy illat. Vagy egy naplemente hangulata.

Miert nem mindig igy? Mi az a gat ami az erzes utjaban all? Azt mondjak a megvilagosultak, hogy az ego. De hat miert? Ez olyan kegyetlenul hangzik. Tenyleg igy van, hogy megalkotok magamban egy strukturat ami meggatol abban, hogy erezzem ami van? Hogy lassam ami van, hogy szagoljam ami van, hogy eljem ami van? Miert kell ennek igy lennie ha igy van? Olyan tomenytelen fajdalom es szenvedes luktet a hatterdimenzioban, amibol egy-egy fuvallat is elegendo ahhoz, hogy gorcsbe randuljon a lelkem. Es persze ott a csoda, ami mindezt transzendalja, ertelmet ad neki. De ezt a csodat olyan ritkan latom. Es nem ertem miert kell ennek igy lennie. A szenvedes tapasztalas, hm. Mit kell megtapasztaljak? Hogy milyen vegtelenul egyedul vagyok a korulttom levo teridoben? Hogy micsoda athidalhatatlan szakadekok tantoganak koztem es meg a hozzam legkozelebb allok kozott is? Miert kell ezt megtapasztaljam? Hogy amikor felfedezem, hogy megsem igy van, hanem egysegben letezem mindennel ami valaha letezett/letezik es letezni fog, akkor 'magasabb' szinten eljem meg ezt, magamba epitve a rengeteg fajdalom tapasztalatat?

Lehet, hogy igy van. De ez nekem nagyon absztrakt. En csak azt erzem, hogy el vagyok zarva Valamitol, Mindentol, es lenyeltem a kulcsot. Faj a hiany, es mar az az illuziom sincs meg, hogy betolthetnem valamivel a kulvilagbol. Hatalmas teherkent rakodik ram a szemelyisegem, az eletembol lerakodott vizko strukturak, melyek egyre inkabb meghataroznak, egyre nehezebben mozdulok akarmilyen iranyba. Nem a felszinen, a felszinen konnyen mozgok, hisz semmi se kot, csak a felelem. De belul szinte mozdulatlan vagyok. Belul kot igazan a felelem.

Jol vagyok, rosszul vagyok. Ertelmeket vesztettek ezek a fogalmak. A letezes csodaja es iszonyata egyszerre van jelen, tehat egyszerre iszonyodok es csodalok. Nonek a melysegek, nonek a magassagok. Kiegyensulyozottsag? Ugyanmar.  A felebredt, megvilagosult tudat szamara mindez gyonyoru minta, amit sajat maga teremt. Az en tavolrol sem felebredt mindennapi tudatallapotom szamra kusza benyomasok osszessege, melyekben ketsegbeesetten probalok rendszert talalni, vagy lelegzetallito szepseg, a tokeletesseg gyonyorusege, ezek valtakova, egymasbafolyva.

Szeretek, nem szeretek. Ertelmiket vesztettek ezek a fogalmak. A szeretet rengeteg alarcaban csalodtam fajdalmasan. Ezert ugy tunok, mintha nem szeretnek, a magam szamar legabbis. De nem igy van, szeretek, valoban szeretek, ha nem is tuk dolgot, tul sok embert, de igazan. A felebredt, megvilagosult tudat szamara, a szeretet a kulso valosagban letezo dolgokkal valo egyseg megelese. Szeretem, mert ugyanaz vagyok, szeretlek mert egyek vagyunk. Ez igy nagyon butasag, abszolut nem igy van, de egy kicsit igy is. Furcsa mod van emlekem errol a tudatallapotrol, nem tudom honnan, nem valoszinu, hogy ebben az eletben eltem at. Az en tavolrol sem felebredt tudatallapotomban a szeretet az, amikor a vastag betonfalakon at beszurodik egy kis sugar, amivel kapcsolatot tudok teremteni. Vagy en dugom ki az orrom egy pillanatra. A szeretet tehat nem allapotom, hanem pillanatokra megelt valosagom. Az egyetlen valosag amit megelek pillanatokra. Minden mas csak alom.

Mar nem keresek, illetve mar tudom hol van amit keresek. Pontosan tudom hogy hol van, es ez meg kinzobb, hisz nem ad konnyebseget a kereses kalandja. Tudom, hogy hol van, de nem ferek hozza. Ha tudassal hozza lehetne ferni, mar hozzafertem volna. Megprobalom a masik iranyt. Kalandos ez is a maga modjan, az en impulziv gondolatoceantol terhes elmem csendjet megtalalni nem egyszeru feladat. Ha okos vagy, hosszabb az ut, szent igaz.

Nincs konkluziom hacsak nem az, hogy az elet, a valosag, a letezes megdobbentoen csodalatosan iszonyatosan szepen furcsan hihetetlenul boszmedek brunyosag. Annyira kurva jo hogy ebbe a dimenzioba szenvedunk, hogy el sem tudom mondani. Vegtelen bonyolultsag osztozik vegtelen egyszerusegen, vegtelen nagysag vegtelen kicsisegen. Nem akarmi, erdemes kicsit eltunodni rajta. Ha mar itt vagyunk.