Rég sikerült már ilyen jól belecsavarodnom gondolatba, úgyhogy megosztódni kívánkozik.

Alan Watts - The Nature of Consciousness c. előadásában hangzott el a kiváltó szikra, sőt tulajdonképpen én magam már nem is gondoltam hozzá semmit, de így is elég volt. Szóval AW azt találta mondani, hogy tegyük fel, hogy az ősrobbanás+evolúció elmélete igaz: volt egyszer egy elég nehéz de nagyon pici anyagpontocska és ez nőtt meg világgá. A világszemléletünk képzavra ebben az esetben az a hiedelem/életérzés, hogy mi emberek az anyag ilyetén struktúráján létező és ennek gyümölcseit élvező kis manók vagyunk, pusztán érdekkapcsolatban élve a világ rajtunk kívül eső részével, példul a mókusokkal. Holott, ezzel szemben, ámbátor: mi magunk vagyunk az ősrobbanás, pici kis fodrocskák a kitágult anyagi valóságon, de ugyanaz az anyag ami abból a pici kis pontocskából jött ki. Ezt mondta. Tehát ha eltekintünk attól, hogy esetleg urambocsá nem csak anyag(i sík) létezik, akkor sem indokolja semmi, hogy gondolatilag elválasszuk magunkat a mókusoktól és a kövektől, hiszen egyazon anyag-energia különböző tükröződései, formái ha úgy tetszik vagyunk csak. Az, hogy az öntudat szintje különbözik ezekben a formákban, az egy más kérdés, nem értelmezhető az anyagi síkon. Idáig eljutottam ugyan már más utakon is, de ez volt az egyik legmókusabb, nem tudom miért, de mindez számomra nagyon megnyugtató :).

Persze ha nem volt ősrobbanás, hanem a jóisten rakta ide az egészet úgy ahogy van, így, ebben a formában, akkor jogosan mondhatjuk, hogy nem vagyunk mókusok, mert a jóisten nem tréfából teremtett külön ember- és külön mókusentitásokat, és jó hogy vannak, de semmi közünk egymáshoz. A fákkal meg pláne.

Nekem viszont nincs bajom a mókusléttel, csak lepke nem szeretek lenni.